Előzmények, első rész - Az én történetem

Akkor kezdődött, amikor - ide s tova négy évvel ezelőtt - megszületett az első babánk, két hónappal korábban, mint vártuk. Nehéz hetek következtek, hat hosszú hét... de végül, még a szülés kiírt időpontja előtt, egészséges, életrevaló babácskát hozhattam haza, aki ráadásul gyönyörű volt. :)

Nem volt könnyű beleszokni az anyaszerepbe. A baba picike volt, és törékeny, én az éjszakai ébredésektől folyton fáradt, begyulladt a mellem, fájt a szoptatás, a baba sírt, és én nem tudtam, miért. Elkezdtem kutakodni, elolvastam mindent, amit csak találtam a koraszülött babák gondozásával, fejlesztésével kapcsolatban. Így bukkantam rá a kenguru-módszerre, amelytől már egyenes út vezetett az első hordozókendőmhöz. Kötözni az interneten talált leírásokból, videókból tanultam, eleinte félve, de aztán egyre biztosabban kötöttem, és picike babám imádott hozzám bújni a kendőben. Még a kabátomat is össze tudtam gombolni fölötte - akkor még nem hallottam spéci hordozós kabátról -, csak egy aprócska sapkás buksi jelezte, hogy már nem pocak van, hanem baba. Így jártunk-keltünk együtt, boldogan, a környezetünk nagy csodálatára-megrökönyödésére.

Közben rájöttem, nem kell minden "jó tanácsot" meghallgatni. Sokat voltam egyedül a picivel, és egy idő után letettem arról, hogy bármilyen "előírásnak" megfeleljek: elkezdtem az ösztöneimre hallgatni. Annyiszor vettem ölbe, tettem mellre a babát, ahányszor csak igényelte, ha kellett, akár egész nap szoptattam, és magam mellé vettem éjszakára is, együtt aludtunk mind a hárman. Ő annyiszor szopott, ahányszor csak eszébe jutott, és én végre kialudtam magam, elmúlt a fáradság. A hordozókendő jóvoltából a kezem is felszabadult (többé-kevésbé), elkezdtem tenni-venni a ház körül, egy idő után már főztem is, a férjem nagy örömére... A kendő mindennapjaink elengedhetetlen tartozéka lett, a baba egyre gömbölyödött, mosolygott, elkezdett kúszni-mászni, én pedig egyre kiegyensúlyozottabb és magabiztosabb lettem mellette.

Aztán, alig két év elteltével, beköltözött a második pocaklakónk. Elől már nem mertem vinni a nagylányt, háton még nem tudtam hordozni, így egyre ritkábban kötöttem kendőbe. De rátaláltam közben a Mamami-ra, s így - ha hordozni már nem is tudtam, - legalább olvashattam a hordozásról. (És nem csak, persze.) Mindent átböngésztem, kendőkről és egyéb hordozóeszközökről, újszülött babák és nagyobb gyerekek hordozásáról, és... alig vártam, hogy gyakorlatba ültethessem a tanultakat. Az új babát - a sok-sok értékes tapasztalat mellett, amire idő közben szert tettünk - egy gyönyörű, új kendővel vártuk. Mindössze nyolc napos volt, amikor először belekötöttem, tizenegy napos korában már az állatkertben sétáltunk. Vele az első perctől kezdve együtt alszom, igény szerint szoptatom-hordozom a mai napig- működött is minden olajozottan. Végtelenül kiegyensúlyozott, jó természetű baba, álmodni sem tudnék jobbat.
Három hetes volt, amikor megtanultunk (tanfolyamon, a párommal együtt) hátra ill. csípőre kötni, és... azóta nagyrészt háton hordozunk. (Elől meg viszem az elfáradt nagyot... :)) )


A nagylány lassan négy éves lesz, és már maga is hordoz. Mackót, nyuszit, waldorf manócskát, mikor ki a kedvenc. A kicsi meg egy boldog baba, szaladni is megtanult idő közben, de valahányszor meglátja a kendőt/hordozót a kezemben, sugárzó arccal jön, és mozdulatlanul tűri, hogy a hátamra vegyem. :)


Folyt. köv.